Hát üdv újra itt~~ Igen újra jelentkezek, nem adtam fel! ~(^.^)~ Mint tudjátok ez az utolsó nap a nyárból, így megkoronázom ezt egy bejegyzéssel! Igazából nem is tudom mit írhatnék, hisz nem várom az iskolát, még a barátaim miatt sem! Vagy is ez kicsit érdekes mert az érettségit viszont várom, már úgy vagyok aaaa IGEN EZ AZ gyerünk csináljuk, menni fog! De van egy érzésem hogy mire oda érünk mint egy leeresztő lufi padlót fogok, bár remélem nem így fog történni, ez nagyon sokat jelent nekem, hisz mint a legtöbb embernek nekem is vannak álmaim szóval mindent bele! Mindenki ájulásig bulizza még magát az utolsó pillanatokban, de én nyugisan töltöm az utolsó órákat, mindjárt neki kezdek a nagy iskola előtti szépségnapomnak, illetve hogy előkészítsem holnapra a kis ünneplős ruhát és minden egyebet. Őszintén szólva tudnék még aludni! Mint egy téli álmot alvó medve, csak én úgy az egész évben hibernálnám magam. Visszatérve az iskolakezdésre és a barátokra, elhatároztam hogy ez az év nem a jó pofizások éve lesz, nem akarom hogy év végére minden visszaüssön, és nekem legyen a rossz. Nincs kedveskedés, nincs semmi más csak a kemény tanulás. De most úgy igazán. Főleg hogy 21-étől japán órákra is újra járni fogok szombatonként, ami szintén kemény lesz, de mindent beleadok. Legalábbis próbálom majd a legjobbat nyújtani.

Sikeresen elvégeztem a 11. osztályt is - ezt csak azért fontos megemlíteni mert 2012 novembere óta nem jelentkeztem ha jól láttam - és most nem épp frissen, de annál nagyobb elszántsággal indulok az érettségis év ellen. Őszintén szólva félek egy kicsit tőle, inkább attól hogy a végére megint feladom, és akkor lőttek mindennek. De próba cseresznye. A nyaram eleje szokás szerint unalmasan kezdődött, valahogy mindig pont az utolsó hetekre zsúfolódik a programtár. Idén én is úgy döntöttem hogy valami munkába kéne fogni, zsebpénzt szerezni, de mivel vidéken élek, nem szerettem volna mindennap órákat utazni a városba ennek érdekében. Szerencsémre apukámnak vállalkozása van, ezért nála, mondjuk úgy eléggé korlátlanul dolgozhattam, játékokat csomagoltam és egyéb unalmas dolgokat csináltam. Persze ahogy jött egy kis pénz belőle az el is ment, nem épp a spórolásomról vagyok híres. Az osztályból a közelebbi barátaimmal nem találkoztam, még csak nem is beszéltem velük - ez így 3 embert érint, eléggé megváltozott a kapcsolatunk év végére - de Anna drága kimentett - szintén osztálytárs - és sok helyre elmentünk együtt. Voltunk nyári mondoconon, vásárolgatni és ilyen helyeken. Nagyon örülök hogy közelebb kerültünk egymáshoz, nagyon jól éreztem magam vele. Aztán voltam egy kisebb születésnapi összejövetelen majd Rékával is találkoztam. A 12 éve ismert barátnőmnél töltöttem 3 napot, sátoroztunk, medencéztünk, és végre nyár végére szereztem egy kis színt is a bőrömnek. Nem tudom miért, de nála mindig jobban megfog a nap, pedig csak egy utcával lakik lejjebb tőlem. :)

Érezted már úgy hogy valakire nagyon szükségetek van? Nem egy barátra,  és nem is egy közeli ismerősre. Egy távoli személyre, aki talán a létezésed sem tudja. Olyan emberre akit nem kaphatsz meg, nem lehet a tiéd, még is vonzódsz hozzá, mindenféle ismeretség nélkül. Vajon ha ez az érzés hetekig, hónapokig nem múlik el akkor is nevezheted ezt hülyeségnek? Semmit mondó dolognak? Nem hiszem, bár azt is kétlem hogy valami jelentése lenne ennek. Talán csak nagyon vágysz egy új dologra, csak egy újabb hülye fellángolás. Bár, én most érzem hogy ez más. Még hülyébb dolog lenne? Fogalmam sincs mit tegyek, hogy elfelejtsem. Igen, elfelejteni. Hogy miért? Csak azért mert olyan személy Ő, aki most ebbe belekezdeni nem tudna. Főleg velem. 

Tudom magamról hogy csak ismerkedni szerettem volna, tudom mit írt, és hogy. Még sem volt bántó számomra, mert ahogy hallottam nem különb a való életben sem. Valahogy úgy érzem kicsit hasonlítunk is. Hogy miben? Fogalmam sincs. De érzem, érzem hogy van bennünk közös. És most itt nevetek, legalábbis egyenlőre még, mert ha belegondolok hogy mi lenne ha ezeket a sorokat olvasná, biztosan hülyének nézne. Nevetne ő is. Vagy mi van ha mégsem? Semmi sincs, hisz nem lépne, én sem teszem vagy tenném. Én nézem, ő is néz, elmegyünk egymás mellett, én tudom hogy én mit szeretnék, vagy miről álmodok hetek óta, és ő is tudja hogy ő mit akar. Talán ha elkerüljük azokat az apró jeleket, dolgokat, jelentéktelen tényezőket, talán akkor ellehet ezt az egészet felejteni. De nem tudom. Ilyet nem éreztem, pedig nem egy szupersztárról van szó, és tudom hogy hülyét csináltam magamból előtte. Bele sem merek gondolni mi a véleménye róla.
De úgy érzem meg akarom ismerni közelebbről, nem tudom hogy ez a felettébb nagy segítő készségemnek köszönhetem vagy csak első látásra szerelem. Egyáltalán.. létezne ilyen? Addig nem, amíg mind a két fél így nem érez. És nem ismerjük egymást. Nem is fogjuk. Tudom. Az egész egy nagy zagyvaság, kavarodás, és minden az én agyam szüleménye, bebeszélem magamnak, mert szeretném hogy ha az a kis mosoly is egy apró jel lenne, és csak várnom kéne. De a valóság az hogy ez mind hazugság, nincsenek jelek, nincsenek érzések. Felejtenem kell, fel kell nőjek. Úgy kéne tegyek mintha nem írtam volna neki, mintha nem lennék zavarba ha már egy utcányira látom. De képtelen vagyok rá. Nehéz feladat elé nézek, úgy érzem.

Az én gondjaim mások gondjaihoz képest jelentéktelenek. Ezt annyiszor megkaptam hogy már kénytelen vagyok elfogadni :]. Az hogy igazából mit érzek ilyenkor én az jelentéktelen. Az a dolog hogy az anyám öngyilkos akar lenni miattam mások számára jelentéktelen. De nekem ezzel kell szembe nézzek nap mint nap. Úgy kell teljesítsek hogy valami történhet eközben, valami olyan dolog amiről én tehetek. Tudom hogy sokat hibáztam, mondhattam volna azt hogy bocsánat, de nem tettem mert mélyen engem is annyiszor megbántott olyan dolgokkal amik után ő sem kért bocsánatot. Szembe kell nézzek ezekkel, közben úgy érzem hogy a barátaim is magamra hagynak, mert nem tudom elmondani ezeket neki, úgy hogy nekik is annyit jelentsen ez a dolog mint nekem. Túl nagy és lehetetlen kérés. 

Mert az én dolgaim soha nem érnek fel azoknak az embereknek a gondjaihoz akikre én felnézek, és a mai napig várom hogy nyíljanak meg előttem. Holott én is tele vagyok titkokkal, és átérzem hogy lényegében ők mit is érezhetnek, hisz én is tele vagyok kételyekkel, elvárásokkal, és félelemmel. Túl kell jussak a holnapon, és a holnaputánon is. Vannak céljaim, amik rám várnak. Tudom hogy én taszítok el mindenkit magamtól, tudom hogy szemrebbenés nélkül másra tudom ezt fogni. De ez mind a tudtomon kívül művelem. A problémák egymásra sorakoznak, és én indítom el mindig a lavinát, és teszek tönkre mindent. Elmondani nem tudom senkinek, és talán nem is akarom, de a legésszerűbb válasz erre az hogy de, nagyon is akarom, de az hogy ezzel valakit is terheljek, az már számomra is borzalmas teher lenne. 

Hát már nagyon réges - réges régen tévedtem ide. Okom lett volna rá hogy írjak, csak épp a kedvem nem vitt rá. Sok dolog történt, de nem nagy szabásúak. Anyámmal 4 hete alig beszélek, bár ez jobb is így mert legalább veszekedés nincsen. Azóta megejtettem egy osztálykirándulást is, ami szintén forever alone módba telt, és már 2 hónapja csak azt érzem vagy én nem tudok megfelelni senkinek, vagy nekem nem felel meg senki. Az hogy anyámmal ennyire eldurvult a helyzet, talán magamnak is köszönhetem. De soha sem éreztem azt hogy igazi anya lenne a számomra. Mindig olyanra vágytam akit nevezhetek édesanyámnak, vagy hívhatom a legjobb barátnőmnek. Akivel nevetni, filmezni tudok, és szimplán jól érzem magam vele. Ez a jó érzés most csak akkor van ha nem találkozok vele, és hogy ha nem beszélünk. 

Mindig is jobban ragaszkodtam apámhoz, amit se anyám sem anyai nagymamám nem szeretett, és nem is szeret mostanáig sem. Hozzá teszem mamámmal is megromlott a kapcsolatom ezek az összeveszések miatt, bár úgy tartom hogy nem él velünk nem tudhatja mi történik ebbe a lakásba. Próbáltam mindig megfelelni anyámnak, de úgy gondolom ezt soha nem vette észre, a küzdést, és egyéb dolgokat. Mindig volt valami hiba abba amit csináltam, legalábbis az ő szemével nézve. Az hogy milyen szavakkal illet engem néha, vagy szimplán csak az ahogy beszél bántó. 16 évig nagyon bántó volt, és soha nem kért érte bocsánatot sem. Igen bevallom én is illettem olyanokkal hogy utálok itthon lenni ha ő is itthon van. Ez megint két oldalú dolog, mert valamiért utálnom kell ezt a pillanatot, és nem magam miatt utálom nem? Megbeszélni a dolgokat soha sem tudjuk, mert nekem soha nem lehet igazam, és mindig csak kiabálás van. Mindig azt hiszi az egész ellene irányul. Az hogy a barátaimtól is kicsit elszakadtam lehet ennek köszönhető, bár nem hiszem ugyan is anyámmal mindig ilyen volt a viszonyom. Életem során sokszor feljött az az érzés mi van ha senkinek sem számítok, vagy hogy ezeket a dolgokat miért nem érzem úgy ahogy kéne. Ezekre a dolgokra nagyon érzékeny vagyok, talán könnyebben megsértődők mint mások, de ez csak azért van mert én tényleg mindig azon vagyok hogy segítsek a barátaimnak, vagy hogy érezzék hogy nekem ők igen is fontosak. Éppen ezért van ha ellenem irányul egy vicc vagy valami ami tényleg bántó akkor belül megsértődők. Kimutatni csak akkor szoktam ha rakódik rakódik és rakódik az egész. Mint ahogy ez mostanában volt. Elkülönülve közlekedek a barátaim mellett  de valahogy a közeledés felőjük nem jön.
Nem szeretem hogy nekem mindig mennem kell, kérnek valamire meg kell tegyem. Pedig ez nem kellés kérdése  mondhatnám azt hogy nem, de én nem szeretnék egy percet sem kihagyni a baráttal tölthető pillanatból, mert nekem tényleg a mindenemet jelentik ők. És ez a legnagyobb baj az egész életebe. Mert én nem jelenthetem nekik a mindent. Önző dolog hogy a mindenük akarok lenni, tudom jól hogy senki nem hozhat akkora áldozatot amit én elvárok. Meg most nagy képűnek tűnhetek hogy úgy gondolom hogy én meg mindent megadok. Én sem vagyok tökéletes, de mikor ezerszer megkérek valakit valamire, kérek valamit és akkor is én ki vagyok rekesztve holott eddig én adtam és adtam az nagyon rossz érzés. Ha hetekkel ezelőtt megkérem a barátnőm hogy jöjjön át akkor ne az legyen a válasza hogy ha nem lesz programja akkor átjön, vagy ne előttem szervezze arra a napja a programját, vagy ne nekem kelljen kérdezősködjek minden nap hogy most akkor jön e vagy sem, majd kiderül hogy mással megbeszélte utána és vele megy. Ha nem akkor nem, nem fogok megsértődni ha nem jön hozzám, csak mondja meg időben, mert akkor én is úgy szervezek mindent. Egy másik osztálytársam múltkor meg KÖPJ LE feliratú cetlit ragasztott a hátamra viccből. Azért azzal a lánnyal jóba vagyok, de ilyet még azzal se művelnék akit nem kedvelek. Rosszul esett.
A padtársam nyelvi tantárgyból tökéletes tanuló, kérdeztem valamit és eltakarta előlem a lapot, és magas hangon mondta hogy nem tudja. A feladata hibátlan lett. Legjobb barátomnak tekintem az osztályból. Próbáltam segítő kezeimet nyújtani mikor kellett, értem miért nem lehet ezt megtenni? Ha mondok valamit viccből amit a célszemély ért egy harmadik személynek miért kell degradálóan beleszólnia ami már bántó is? Ha mondok valamit miért nem lehet megérteni? Tele vagyok kérdésekkel, amiknek célszemélyei is vannak, de válaszokat soha nem fogok kapni rá. Mert valószínűleg én értem félre őket. Én vagyok más felfogású  nekem kell elviseljek és elfogadjak mindenkit. Legszívesebben iskolát váltanék félévkor, a tudtuk nélkül. Magamra maradtam, tudom hogy vannak akik segítenének, de érezni meg nem érzem. Lehet Ők is segítenének, hisz látják hogy gond van, tudják, talán tenni nem tudnak semmit. Lehet nem is engedem? Mert a 'mi baj?' kérdést elhárítom egy 'semmi' válasszal? De ezeken felül is ki vagyok taszítva ebből a körből  valahogy elfelejtenek. Eltévedek a saját gondolataimban, egyedül . . . Úgy érzem néha jobb lenne nélkülem, a dühtől ami bennem kavarog nem alszok éjszakánként, a bánatot, a szorongást úgy adom ki magamból hogy a falat ütöm. Jelek? Nyomok? Ezek lennének azok, csak észre venni nem veszi észre senki. Néha már én érzem úgy hogy orvoshoz kéne forduljak. Vagy más fele, egy olyan részre ahonnan nincs vissza út.

Túl rendszeresen jelentkezek úgy érzem, lehet alább kéne hagynom? Hisz úgy sem olvassa nagyon senki a blogot szóval biztos egy unalmas személyiség lehetek! xD. De ugyan már, ennyire könnyen nem adom fel.. még. Bár nem is emlékszek mikor írtam ennyi bejegyzést egy blogra, talán soha. Tudom hogy tegnap megígértem a kép kavalkádot, a bejegyzés második felében meg is tekinthetitek, de előtte egy kis kitérő a mai napomra, illetve arra hogy nem véletlen lett a bejegyzés címe az hogy bohócból bohóccá. Egy kis szolidaritással kezdjük a pötyögést, szóval bejelentem drága apukám hazaérkezet a magyar honba, és otthonába is! Felettébb boldog voltam, még korábban is jött mint ahogy vártam, és a végén tényleg az lett hogy ő keltett fel, mert vonattal érkezett és kulcs meg nem volt nála. Meglepő látvány fogadott, szinte már nem is láttam apámat, na jó persze ne túlozzunk, de meg kell említenem hogy lefogyott tíz kilogrammot, vagyis tíznél többet. Lassan már annyi kiló lesz mint én... vagyis én leszek annyi mint ő... A lényeg az hogy mikor átöleltem nem volt mit megfogni. A továbbiakat alapos beszámoló követte, ő is mesélt, én is meséltem. Talán ennyit nem beszéltem anyámmal két hónap alatt mint ma reggel apával. Alapos kis beszámolót tartottunk, és végre együtt ebédelhettünk is. Ismét kaptam pénzt, és meg beszéltük a bevásárlás időpontját is ami jövőhétre esik, és beszerezzük végre a tanszereket és a táskámat is. Apa egész nap ki be mászkált, talán még fel kell dolgoznia hogy végre itthon van  45 nap és 9óra távollét után. Igen, ilyen pontosan tudom. Szinte már az elmúlt napokban számoltam a perceket is. A délután folyamán megcsinálta a TV-et is melyet 3hónapos szünet után ismét tudok használni. Remélem még ebbe a suliig tartó két hétben sokat fogunk együtt lenni, bár még is csak kimaradt másfél hónap. Apa szuvenírt, ajándékot nem hozott, de egy életre felszerelt minket édességgel, valamint igazából kaptam egy bögrét, amit a kompon vett az átkelésnél.

Hát újra idetaláltam gyermekeim. Igazából a legutolsó blogomból egy csomó mindent kihagytam, de persze erre csak akkor döbbentem rá mikor már közzé tettem. Lényegében nem fontos dolgok voltak, talán valamelyik nap pótolom őket. Pár kép lett volna az ajándékokról amit kaptam Virágtól és Zoonytól. Meg amit még vettem, szóval tényleg pótolom majd! A napjaim hogy is mondjam, kicsit unalmasan teltek. Vagy is nem, csak nekem mindig minden unalmas. Tegnap végig Screw-t hallgattam, műsorokat néztem és egyéb dolgok. Ahh.. fanfic-eket is olvastam, szerencsémre találtam is párat szóval kiélhettem magam, melynek meg is lett az eredménye. Azok a szép álmok, és a szép pillanatai. No comment, a fantázia mindenre képes úgyis~ A szokásos tevékenységemhez csaptam vissza, a TV elé betelepedéshez és filmezéshez. Ismét átszárnyalta a csatornákon, majd átrágtam magam a Step Up-on és a Barátság Extrákkal című filmeken. A Step Up-ot nem egyszer láttam már, de megunhatatlan, fantasztikus film, fantasztikus szereplőkkel. Néha már én is neki kezdem rázni... jahm.. a zsíromat... Vagy is.. hol is tartottam? Ja a Barátság Extrákkal a következő falat, szóval azt jó pár barátom látta már és tetszett nekik, én sose jutottam el odáig hogy megnézzem de eljött a pillanat. Tetszett maga a film, iszonyat sokat lehet rajta röhögni, egy nyomi napon érdemes megnézni, felderíti az ember kedvét. Másik kedvenc szokásom a tumblr megbombázása, de mostanában erről is leszokta, a sok SM Town kép miatt, unalmas mindig ugyan azokkal az arcokkal találkozni, kicsit elegem is lett belőlük. Ezért inkább kimondott külön oldalakra lépkedek fel hogy a dashomat meghódító SM bandák elől elmeneküljek. Több kevesebb sikerrel.

Réges régen, egyszer egy vidékies vidéken... Hát a napokban ugye nem jelentkeztem drága Virágom miatt, hisz kilencedikén sikeresen megérkezett hozzám a gyönyörűm~ Túl sok minden történt ebben az egy hétben hogy egy bejegyzés elég legyen neki, de meg próbálkozok a lehetetlennel. Bár a sok jó kedved, nevetést így sem tudom igazán átadni, de képzeljétek oda. Az egész nap azzal kezdődött hogy nem aludtunk egész este, Virág is csak hajnali háromkor pakolta be a batyuját, ahhoz képest hogy már hatkor indultak is. Zoony szépen megszívatott minket, ugyan is előadta hogy elaludt, próbáltuk hívni de nem reagált rá. Köszönjük szépen, de semmi sem történt. De az ideg összeroppanás határán voltam, végül is még is csak indulás előtt voltam egy órával. Szerencséjére minden megoldódott. Virágot felkísérte az anyukája, úristen az anyukája én annyira imádom~ Ezek után kezdetét is vette az egyhetes Virág gondozás! Az első nap nálunk voltunk, átjött Zoony is, először úgy terveztük hogy filmezünk, de ebből nem lett semmi, mert a nem alvásnak köszönhetően a délután kidőltünk és aludtunk vagy 10 órát. Persze inkább a sztorizgatás ment anyámmal, majd délután felkelésünk után grilleztünk is, meg kijöttek mamámék. Úgy érzem ezeket a kínos történeteket inkább nem említeném meg itt, elég ha ők néznek csak hülyének a családommal együtt. Az esténk sem volt épp izgalom nélküli. Ugyan is egy nő, feltételezéseink szerint be volt rúgva, az árokból kimászva segítség után kiáltozott. Azt állította hogy leütötték és kirabolták. Szegény inkább nézett ki úgy mint egy hetekig piáló néni, mint egy kirabolt. Ez történt úgy este 11 körül, mikor Zoony épp haza indult volna. De ebből sem lett semmi, mert inkább úgy döntöttünk hogy reggel megy haza, biztos ami biztos. 

Uff hát ismételten csak két nap múlva jelentkezek, de legalább itt vagyok és jelentem a helyzetemet~ Igazság szerint annyi minden történt ebbe a két napban, hogy azt leírni sem tudnám, pedig csak egy szálon fut az egész. Össze vesztem drága jó édesanyámmal, tök feleslegesen, mert ma már nagyban a régi minden. Nem mellékesen gyantával szépen leégettem a bőrt három ujjáról, persze nem direkt, de még is én lettem a hibás. Igazából a tegnapi nap csak a csapásokból és a csapásokból állt. Egy részt mert kiderült hogy Fujival nem találkozunk, és ez olyan bonyolult megfogalmazásokba esett át amit már nekem sem volt energiám kibogozni. De jó, nem találkozunk. Talán majd egyszer. Bár pár része a dolognak elég érzékenyen érint ezzel kapcsolatban, végül is Fujival megbeszéltem, és már most a kelleténél többet foglalkoztam ezzel. Talán jobb lenne a szervezkedéseket egyszer nekem figyelnem a háttérből. Csak úgy érzem akkor nem lenne soha semmi, vagy az egész nagy kavar lenne. Nekem igen is fontos a pontos meg szervezés, szeretem ha szólnak nekem mindenről, ha képben van mindenki. Csak úgy tűnik mások nem szeretik ezt. Mondjuk ugyan az volt mikor Dominika jött hozzám. Asszem ebbe a blogba, és másikba se fog többé szerepelni a neve, de most leírtam. Na szóval a szervezés része mindig kiborító. 

Aztán közben még anyámmal is veszekedtem, elég durván, aztán már mára semmi nyoma. Szerencsére azért vannak akikre számíthatok, és megkérdik hogy mi a baj, és beszélhetek velük. Nem, nem írom le a nevüket, tudják ők nagyon jól hogy róluk van szó. Más részt más dolgok is kiborítottak tegnap. Az értetlenség gyerekek, néha öl. Legalábbis nálam kicsapja a biztosítékot. Ha valamire nem kérdezek rá az direkt van, és nem azért hogy utána kiharcolva még is megkérdezzem. Az ilyen unalmas. Ha érdekel valami akkor majd beszélünk róla, ha nem akkor nem, és ez lehet kicsit durván hangzott, persze nem minden emberrel vagyok ennyire 'durva'. Csak az értetlenekkel. Meg az egész világban megy a nagyzolás, mire fel emberek? Oké hogy teljesítjük a kívánságainkat, meg veszünk ezt azt, de attól még a helyzetünk nem változik. Úgy érzem egyre többet látom azt hogy az ilyenekért siránkoznak az emberek. Ha valami rossz, tenni kell érte, és nem a magunk kívánságát kielégíteni. Harmadrészt másik fájó pont a tegnapomban miszerint kiderült hogy a legjobb barátnőm elköltözik. És ez eléggé nagy valószínűséggel állította. Ha itt maradnak akkor jó, mert tudunk még találkozni, ha más hova költöznek, itt a településre értem, akkor nekem nem marad itt senkim. Tudom hogy vannak emberek akikkel találkozhatok, de nem olyanok mint Ő. Ő volt a másik felem, sokat tettünk azért hogy a kapcsolatunk ilyen legyen. És a 10 év együttlét, az 10 év együttlét lesz. Nem lesz kivel beszélgessek az öreg napjaimról, a terveimről, álmaimról. Élményekről. A 10 év csak 10 év emléke lesz, semmi több. Ezért nagyon reménykedek benne hogy nem költöznek, és hogy erős tud maradni ezek után is. Persze a sok rosszban még mindig van valami jó. A mai napom legalábbis jó volt, a maga unalmasságát leszámítva. Korán keltem hogy anyám jókedvébe járjak, ki takarítottam és egyebek. Meg ugye jönnek Gainék szóval rend kell legyen. Apa küldött ajándékot, és pénzt nekem.

Két csokit, a Toppris! nagyon finom, mogyis karamellás. A Japp inkább az itthoni Mars csokihoz hasonlítható, sőt ugyan olyan, csak nagyobb kiadásban, már ha ilyen nem lehet kapni nálunk. Illetve ilyen mini nyalókákat, különféle ízesítésűek vannak benne, olyan formájuk van mint a pille cukornak, és finomak is. A pénzről csak annyit hogy épp beszéltük apával telefonon hogy majd spóroljak új telefonra, de mivel jön Gain ezt inkább erre az egy hétre szánom, mert mondta apa hogy majd úgy is küld még. Meg mondtam neki hogy ha megyünk az állatkertbe akkor majd csinálok képeket és küldök neki, ha még nem lesz itthon. Ötleteket is kaptam hogy hova menjünk majd ebben az egy hétben, ilyenek például az állatkert, mozi, Margit sziget, medve farm és társai. Remélem jól fogja érezni magát Gain is. Valamint Fujinak ígértem ajándékot, amit majd postán elküldök neki. Ő küld nekem egy zöld gumikacsát, és rá írja hogy Dongwoo, én meg veszek neki egy tradicionális sárga kacsát, és ráírom hogy Illa Illa, meg persze a buborék fújót is megígértem neki. És szeretnék valami kis közöset venni Gainnal is, hogy mindig elékezzen rám, ezért majd lehet veszünk valami barátság szerű karkötőt vagy valami hülyeséget. A lényeg hogy sok emlékünk legyen majd, és úgy gondolom ebből nem lesz hiány, csak legyen már csütörtök. Ja és lefényképeztem a ruházatomat amibe szeretnék menni csütörtökön, bár nem nagyon látszik, de én próbálkoztam!

Csingiling. Hát újra jelentkezek, bár nem mintha történt volna valami érdekes is. Hajnal kettőig beszélgettem fészen Gainnal, kiderült hogy velem, a B.A.P-vel és Hanna Montana-val álmodott. Pontosabban Hannah Montana koncerten voltunk. Nekem ma elég érdekes álmom volt, olyan Sponga Bob-os volt. Víz alatti hotellel, piros panel lakásos lift-el, volt osztálytársakkal, és a NU'EST egyik tagjával Rennel. Olyan szinten hülyeség volt, meg ilyenek hogy inkább nem is untatom vele a közönséget. Mai napom folyamán inkább csak filmeztem, megnéztem az Anyát a Marsra című animációs filmet, ami elég fura volt, érdekesen néztek ki a karakterek, és a történet is érdekes volt. Majd megnéztem a Nanny McPhee és a nagy bumm-ot, régen oda és vissza voltam az első részétől, a második már kicsit unalmasabbra sikerült, de azért nevette rajta és megnézhető volt. És estére maradt A lány és a farkas című horror. Hát minden volt csak horror nem, inkább romantikus volt, egy kis farkassal megspékelve. Tetszett a film, olyan egyszer nézhetős, de a vége nem fogott meg, az hogy ki volt a farkas már azért sejteni lehetett a közepén, de így a végére mikor rá is jövünk, valahogy nekem nem illett oda a képbe.

Hahhh nem bírtam ki így megint írok a mai nap folyamán. És ez a kis bejegyzés a régi énem egyikét fogja képezni. Ugyan is régen is mindig ilyesfajta bejegyzéseket írtam. A barátságról, a szeretetről, a meg nem értésről és társairól. Tudván hogy nekem mindig is nehéz barátkozós korszakaim voltak. Vagy is nem épp nehéz, mert ha muszáj beszélni és lépést kezdeményezni akkor azt megteszem. Inkább csak az a problémám hogy ezt a lépést mindig én lépem meg utána, mindig én adok, és csak nagyon ritkán kapom is vissza ezt. Igazából eddigi életem során jó pár csalódás ért, voltak veszekedéseim, csalódásaim és egyéb dolgok. De még is ott volt pár ember, még ha nem is  a közvetlen közelemben, de ott voltak mellettem. Kitartanak a mai napig a barátaim ként, és én büszke vagyok a barátaimra. Nagyon jól tudják hogy én képes vagyok sokat adni. Én tényleg előbb gondolok a barátaimra mint másokra. És néha ez nagy hiba is, de ha kifogom a megfelelő barátot akkor sose érzek megbánást emiatt. Mindig tisztába voltam vele hogy akármelyiküket elvezhetem az egyik pillanatról a másikra, ezért is adok én többet mint amennyit kéne. Tudom hogy a barátság nem az ajándékokról szól. Nem is mindig ajándékot adok. Boldogságot, nevetést, szeretetet és törődést egy kis megvédéssel csomagolva. Ezek az én erényeim és én ezekkel tudok szolgálni a barátaimnak. Annak a kevésnek aki elfogadja mindezt.

Apukámmal szoktam az ilyeneket megbeszélni, még ha a bánatom és a fájdalmam nem is mutatom ki soha, jól esik egy megértő emberrel megbeszélni mindezt. Csak most hogy nincs itthon magamra maradtam, tudom hogy a barátaimra számíthatok, de a 16 évem alatt végig apukámhoz futottam, végig neki mondtam el minden bajom, és úgy érzem ez másnak ilyen szinten nem tudnám elmondani. De néha én is belefáradok sok mindent magamon cipelni, és megtelik a pohár. Sírni, szoktam nem tagadom, de nem fájdalomból, megbánásból és egyebekből. Az én könnyeimet csak a mérgesség és a düh táplálja. És ezért nem lehet azt sem mondani h érzelem mentesek. Mert a mérgesség és a düh is egy érzés. Ami mindenkibe rejlik, és adott szituációkban előtör. Mikor apukám elment egy hónapra dolgozni, külföldre akkor is sírtam természetesen. Úgy éreztem egy olyan ember távolodik el tőlem aki akár a titkos naplóm is lehetne. Percre és napra pontosan minden bejegyzésemmel, minden bánatommal és egyéb dolgaimmal. De a sírásom se táplált más érzéseket a mérgességen és a dühön kívül. Mérges voltam mert nem tudtam elmondani neki mennyire szeretem, ne menjen el, és hogy inkább nem kérek soha semmit csak maradjon. Dühös voltam magamra. Napokig, hetekig. Nem vártam vigaszt, soha nem várok.

Miért pont büszkeség ennek a bejegyzésnek a címe? Talán azért mert én ezzel a jelzővel csak ritkán rendelkezek. Mivel képes lennék eldobni magamtól az életet a barátaimért, vagy a szeretteimért sose büszkeségből cselekszek. Érzésből. Soha sem büszkeségből gondoltam az életemre. Nem büszkeségből nem bocsátottam meg az ellenem jövőknek. Én ilyen vagyok, ha engem elveszítesz, elveszítesz örökre. Akár csak egy porszem a nagy világban.

Hát úgy döntöttem végre rendes blogolásba kezdek, bár mikor ezt ennyire elhatározom soha nem viszem sokra. De szeretnék végre én is mindent leírni a mindennapjaimról. Vagy épp minden másnapomról. Mert hát be kell valljam a nyári szünetes napok elég unalmasan telnek. Főleg így a végére. Bár nem mondhatnám hogy nem voltam sehol, hisz moziba is voltam, és barátnőmnél is medencézni. De mivel apukám most Norvégiában dolgozik egy hónapig így itthon tevénykedek inkább. Ja persze, ülök a gép előtt és netezek. xD Néha még lesem az Olimpiát is, ami meg igazán furcsa előbb szurkolok az ázsiai csoportoknak mint a magyaroknak, de hát ázsia fanatikus lévén nem megy másképp. Meg persze annak a sok cunci fiúnak sem lehet ellenállni. trollololo. Jövőhéten ha minden jól megy jön hozzám egy nagyon kedves barátnőm, Oroszlányról. Interneten ismerkedtünk meg már több mint 2 éve. Már voltam nála 5 napig, és jól éreztem vele magam. Sokszor volt tervbe véve hogy jön hozzám, csak aztán valami mindig közbe jött. De most úgy néz ki hogy ez a dolog elég biztos! Remélem jól fogjuk itt is érezni magunkat. Terveink szerint megyünk majd állatkertbe és egy csomó filmet kivégzünk. Elméletileg egy bő hétig marad, de ha belegondolok lehet haza sem engedem haha. Valamint van egy másik barátnőm is szintén internetről, de az ismeretségünk már 3 éves, elég messze lakik tőlem de már sokszor volt nálam. Jó lenne ha idén is jönne, addig sem unatkoznék. Imádom a fejüket. A kis hülyék. xD Meg ott van még Zoony is, a magyar JoKwon xD, vele is szeretnék sokszor találkozni. Illetve Fujikámmal, hisz feljön Pestre, legalábbis ezt tervezi, aztán majd a lányokkal, vagy csak Gainnal és Zoonyval találkozunk vele. Állatkert jövünk~

Amit még várok idén az a Tasty, Tasty 2Win. A Woollim entertaintment új fiú duo csapata. Igazából a Woollim Girls csapatot vártam, az első lány bandájukat, és a híresztelések alapján úgy tűnt jönnek is, erre kiadták a fiúk teaserét. Meglepődtem. Először még arra is gondoltam hogy biztos megint az Infinite-tet hajszolják túl, mert a képen az egyik srác hasonlított Myungsoo drágámra is. Szóval így bekavartam magamnak a fejemben. A fiúk elméletileg ikertestvérek és ezért az a nevük hogy 2Win. Az egyik fiú neve Lil D, a másiké pedig Big D. Érdekesnek ígérkezik. És ha már az Infinite-ből indulunk ki akkor kíváncsian várom őket. Na de mára ennyi is lenne ez a bejegyzés, majd igyekszek sokszor jelentkezni! baibai.