Hát már nagyon réges - réges régen tévedtem ide. Okom lett volna rá hogy írjak, csak épp a kedvem nem vitt rá. Sok dolog történt, de nem nagy szabásúak. Anyámmal 4 hete alig beszélek, bár ez jobb is így mert legalább veszekedés nincsen. Azóta megejtettem egy osztálykirándulást is, ami szintén forever alone módba telt, és már 2 hónapja csak azt érzem vagy én nem tudok megfelelni senkinek, vagy nekem nem felel meg senki. Az hogy anyámmal ennyire eldurvult a helyzet, talán magamnak is köszönhetem. De soha sem éreztem azt hogy igazi anya lenne a számomra. Mindig olyanra vágytam akit nevezhetek édesanyámnak, vagy hívhatom a legjobb barátnőmnek. Akivel nevetni, filmezni tudok, és szimplán jól érzem magam vele. Ez a jó érzés most csak akkor van ha nem találkozok vele, és hogy ha nem beszélünk. 

Mindig is jobban ragaszkodtam apámhoz, amit se anyám sem anyai nagymamám nem szeretett, és nem is szeret mostanáig sem. Hozzá teszem mamámmal is megromlott a kapcsolatom ezek az összeveszések miatt, bár úgy tartom hogy nem él velünk nem tudhatja mi történik ebbe a lakásba. Próbáltam mindig megfelelni anyámnak, de úgy gondolom ezt soha nem vette észre, a küzdést, és egyéb dolgokat. Mindig volt valami hiba abba amit csináltam, legalábbis az ő szemével nézve. Az hogy milyen szavakkal illet engem néha, vagy szimplán csak az ahogy beszél bántó. 16 évig nagyon bántó volt, és soha nem kért érte bocsánatot sem. Igen bevallom én is illettem olyanokkal hogy utálok itthon lenni ha ő is itthon van. Ez megint két oldalú dolog, mert valamiért utálnom kell ezt a pillanatot, és nem magam miatt utálom nem? Megbeszélni a dolgokat soha sem tudjuk, mert nekem soha nem lehet igazam, és mindig csak kiabálás van. Mindig azt hiszi az egész ellene irányul. Az hogy a barátaimtól is kicsit elszakadtam lehet ennek köszönhető, bár nem hiszem ugyan is anyámmal mindig ilyen volt a viszonyom. Életem során sokszor feljött az az érzés mi van ha senkinek sem számítok, vagy hogy ezeket a dolgokat miért nem érzem úgy ahogy kéne. Ezekre a dolgokra nagyon érzékeny vagyok, talán könnyebben megsértődők mint mások, de ez csak azért van mert én tényleg mindig azon vagyok hogy segítsek a barátaimnak, vagy hogy érezzék hogy nekem ők igen is fontosak. Éppen ezért van ha ellenem irányul egy vicc vagy valami ami tényleg bántó akkor belül megsértődők. Kimutatni csak akkor szoktam ha rakódik rakódik és rakódik az egész. Mint ahogy ez mostanában volt. Elkülönülve közlekedek a barátaim mellett  de valahogy a közeledés felőjük nem jön.
Nem szeretem hogy nekem mindig mennem kell, kérnek valamire meg kell tegyem. Pedig ez nem kellés kérdése  mondhatnám azt hogy nem, de én nem szeretnék egy percet sem kihagyni a baráttal tölthető pillanatból, mert nekem tényleg a mindenemet jelentik ők. És ez a legnagyobb baj az egész életebe. Mert én nem jelenthetem nekik a mindent. Önző dolog hogy a mindenük akarok lenni, tudom jól hogy senki nem hozhat akkora áldozatot amit én elvárok. Meg most nagy képűnek tűnhetek hogy úgy gondolom hogy én meg mindent megadok. Én sem vagyok tökéletes, de mikor ezerszer megkérek valakit valamire, kérek valamit és akkor is én ki vagyok rekesztve holott eddig én adtam és adtam az nagyon rossz érzés. Ha hetekkel ezelőtt megkérem a barátnőm hogy jöjjön át akkor ne az legyen a válasza hogy ha nem lesz programja akkor átjön, vagy ne előttem szervezze arra a napja a programját, vagy ne nekem kelljen kérdezősködjek minden nap hogy most akkor jön e vagy sem, majd kiderül hogy mással megbeszélte utána és vele megy. Ha nem akkor nem, nem fogok megsértődni ha nem jön hozzám, csak mondja meg időben, mert akkor én is úgy szervezek mindent. Egy másik osztálytársam múltkor meg KÖPJ LE feliratú cetlit ragasztott a hátamra viccből. Azért azzal a lánnyal jóba vagyok, de ilyet még azzal se művelnék akit nem kedvelek. Rosszul esett.
A padtársam nyelvi tantárgyból tökéletes tanuló, kérdeztem valamit és eltakarta előlem a lapot, és magas hangon mondta hogy nem tudja. A feladata hibátlan lett. Legjobb barátomnak tekintem az osztályból. Próbáltam segítő kezeimet nyújtani mikor kellett, értem miért nem lehet ezt megtenni? Ha mondok valamit viccből amit a célszemély ért egy harmadik személynek miért kell degradálóan beleszólnia ami már bántó is? Ha mondok valamit miért nem lehet megérteni? Tele vagyok kérdésekkel, amiknek célszemélyei is vannak, de válaszokat soha nem fogok kapni rá. Mert valószínűleg én értem félre őket. Én vagyok más felfogású  nekem kell elviseljek és elfogadjak mindenkit. Legszívesebben iskolát váltanék félévkor, a tudtuk nélkül. Magamra maradtam, tudom hogy vannak akik segítenének, de érezni meg nem érzem. Lehet Ők is segítenének, hisz látják hogy gond van, tudják, talán tenni nem tudnak semmit. Lehet nem is engedem? Mert a 'mi baj?' kérdést elhárítom egy 'semmi' válasszal? De ezeken felül is ki vagyok taszítva ebből a körből  valahogy elfelejtenek. Eltévedek a saját gondolataimban, egyedül . . . Úgy érzem néha jobb lenne nélkülem, a dühtől ami bennem kavarog nem alszok éjszakánként, a bánatot, a szorongást úgy adom ki magamból hogy a falat ütöm. Jelek? Nyomok? Ezek lennének azok, csak észre venni nem veszi észre senki. Néha már én érzem úgy hogy orvoshoz kéne forduljak. Vagy más fele, egy olyan részre ahonnan nincs vissza út.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

+ Back to the blog?