Hahhh nem bírtam ki így megint írok a mai nap folyamán. És ez a kis bejegyzés a régi énem egyikét fogja képezni. Ugyan is régen is mindig ilyesfajta bejegyzéseket írtam. A barátságról, a szeretetről, a meg nem értésről és társairól. Tudván hogy nekem mindig is nehéz barátkozós korszakaim voltak. Vagy is nem épp nehéz, mert ha muszáj beszélni és lépést kezdeményezni akkor azt megteszem. Inkább csak az a problémám hogy ezt a lépést mindig én lépem meg utána, mindig én adok, és csak nagyon ritkán kapom is vissza ezt. Igazából eddigi életem során jó pár csalódás ért, voltak veszekedéseim, csalódásaim és egyéb dolgok. De még is ott volt pár ember, még ha nem is  a közvetlen közelemben, de ott voltak mellettem. Kitartanak a mai napig a barátaim ként, és én büszke vagyok a barátaimra. Nagyon jól tudják hogy én képes vagyok sokat adni. Én tényleg előbb gondolok a barátaimra mint másokra. És néha ez nagy hiba is, de ha kifogom a megfelelő barátot akkor sose érzek megbánást emiatt. Mindig tisztába voltam vele hogy akármelyiküket elvezhetem az egyik pillanatról a másikra, ezért is adok én többet mint amennyit kéne. Tudom hogy a barátság nem az ajándékokról szól. Nem is mindig ajándékot adok. Boldogságot, nevetést, szeretetet és törődést egy kis megvédéssel csomagolva. Ezek az én erényeim és én ezekkel tudok szolgálni a barátaimnak. Annak a kevésnek aki elfogadja mindezt.

Apukámmal szoktam az ilyeneket megbeszélni, még ha a bánatom és a fájdalmam nem is mutatom ki soha, jól esik egy megértő emberrel megbeszélni mindezt. Csak most hogy nincs itthon magamra maradtam, tudom hogy a barátaimra számíthatok, de a 16 évem alatt végig apukámhoz futottam, végig neki mondtam el minden bajom, és úgy érzem ez másnak ilyen szinten nem tudnám elmondani. De néha én is belefáradok sok mindent magamon cipelni, és megtelik a pohár. Sírni, szoktam nem tagadom, de nem fájdalomból, megbánásból és egyebekből. Az én könnyeimet csak a mérgesség és a düh táplálja. És ezért nem lehet azt sem mondani h érzelem mentesek. Mert a mérgesség és a düh is egy érzés. Ami mindenkibe rejlik, és adott szituációkban előtör. Mikor apukám elment egy hónapra dolgozni, külföldre akkor is sírtam természetesen. Úgy éreztem egy olyan ember távolodik el tőlem aki akár a titkos naplóm is lehetne. Percre és napra pontosan minden bejegyzésemmel, minden bánatommal és egyéb dolgaimmal. De a sírásom se táplált más érzéseket a mérgességen és a dühön kívül. Mérges voltam mert nem tudtam elmondani neki mennyire szeretem, ne menjen el, és hogy inkább nem kérek soha semmit csak maradjon. Dühös voltam magamra. Napokig, hetekig. Nem vártam vigaszt, soha nem várok.

Miért pont büszkeség ennek a bejegyzésnek a címe? Talán azért mert én ezzel a jelzővel csak ritkán rendelkezek. Mivel képes lennék eldobni magamtól az életet a barátaimért, vagy a szeretteimért sose büszkeségből cselekszek. Érzésből. Soha sem büszkeségből gondoltam az életemre. Nem büszkeségből nem bocsátottam meg az ellenem jövőknek. Én ilyen vagyok, ha engem elveszítesz, elveszítesz örökre. Akár csak egy porszem a nagy világban.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

+ Back to the blog?