Érezted már úgy hogy valakire nagyon szükségetek van? Nem egy barátra,  és nem is egy közeli ismerősre. Egy távoli személyre, aki talán a létezésed sem tudja. Olyan emberre akit nem kaphatsz meg, nem lehet a tiéd, még is vonzódsz hozzá, mindenféle ismeretség nélkül. Vajon ha ez az érzés hetekig, hónapokig nem múlik el akkor is nevezheted ezt hülyeségnek? Semmit mondó dolognak? Nem hiszem, bár azt is kétlem hogy valami jelentése lenne ennek. Talán csak nagyon vágysz egy új dologra, csak egy újabb hülye fellángolás. Bár, én most érzem hogy ez más. Még hülyébb dolog lenne? Fogalmam sincs mit tegyek, hogy elfelejtsem. Igen, elfelejteni. Hogy miért? Csak azért mert olyan személy Ő, aki most ebbe belekezdeni nem tudna. Főleg velem. 

Tudom magamról hogy csak ismerkedni szerettem volna, tudom mit írt, és hogy. Még sem volt bántó számomra, mert ahogy hallottam nem különb a való életben sem. Valahogy úgy érzem kicsit hasonlítunk is. Hogy miben? Fogalmam sincs. De érzem, érzem hogy van bennünk közös. És most itt nevetek, legalábbis egyenlőre még, mert ha belegondolok hogy mi lenne ha ezeket a sorokat olvasná, biztosan hülyének nézne. Nevetne ő is. Vagy mi van ha mégsem? Semmi sincs, hisz nem lépne, én sem teszem vagy tenném. Én nézem, ő is néz, elmegyünk egymás mellett, én tudom hogy én mit szeretnék, vagy miről álmodok hetek óta, és ő is tudja hogy ő mit akar. Talán ha elkerüljük azokat az apró jeleket, dolgokat, jelentéktelen tényezőket, talán akkor ellehet ezt az egészet felejteni. De nem tudom. Ilyet nem éreztem, pedig nem egy szupersztárról van szó, és tudom hogy hülyét csináltam magamból előtte. Bele sem merek gondolni mi a véleménye róla.
De úgy érzem meg akarom ismerni közelebbről, nem tudom hogy ez a felettébb nagy segítő készségemnek köszönhetem vagy csak első látásra szerelem. Egyáltalán.. létezne ilyen? Addig nem, amíg mind a két fél így nem érez. És nem ismerjük egymást. Nem is fogjuk. Tudom. Az egész egy nagy zagyvaság, kavarodás, és minden az én agyam szüleménye, bebeszélem magamnak, mert szeretném hogy ha az a kis mosoly is egy apró jel lenne, és csak várnom kéne. De a valóság az hogy ez mind hazugság, nincsenek jelek, nincsenek érzések. Felejtenem kell, fel kell nőjek. Úgy kéne tegyek mintha nem írtam volna neki, mintha nem lennék zavarba ha már egy utcányira látom. De képtelen vagyok rá. Nehéz feladat elé nézek, úgy érzem.

Az én gondjaim mások gondjaihoz képest jelentéktelenek. Ezt annyiszor megkaptam hogy már kénytelen vagyok elfogadni :]. Az hogy igazából mit érzek ilyenkor én az jelentéktelen. Az a dolog hogy az anyám öngyilkos akar lenni miattam mások számára jelentéktelen. De nekem ezzel kell szembe nézzek nap mint nap. Úgy kell teljesítsek hogy valami történhet eközben, valami olyan dolog amiről én tehetek. Tudom hogy sokat hibáztam, mondhattam volna azt hogy bocsánat, de nem tettem mert mélyen engem is annyiszor megbántott olyan dolgokkal amik után ő sem kért bocsánatot. Szembe kell nézzek ezekkel, közben úgy érzem hogy a barátaim is magamra hagynak, mert nem tudom elmondani ezeket neki, úgy hogy nekik is annyit jelentsen ez a dolog mint nekem. Túl nagy és lehetetlen kérés. 

Mert az én dolgaim soha nem érnek fel azoknak az embereknek a gondjaihoz akikre én felnézek, és a mai napig várom hogy nyíljanak meg előttem. Holott én is tele vagyok titkokkal, és átérzem hogy lényegében ők mit is érezhetnek, hisz én is tele vagyok kételyekkel, elvárásokkal, és félelemmel. Túl kell jussak a holnapon, és a holnaputánon is. Vannak céljaim, amik rám várnak. Tudom hogy én taszítok el mindenkit magamtól, tudom hogy szemrebbenés nélkül másra tudom ezt fogni. De ez mind a tudtomon kívül művelem. A problémák egymásra sorakoznak, és én indítom el mindig a lavinát, és teszek tönkre mindent. Elmondani nem tudom senkinek, és talán nem is akarom, de a legésszerűbb válasz erre az hogy de, nagyon is akarom, de az hogy ezzel valakit is terheljek, az már számomra is borzalmas teher lenne.